Január végén csatlakozott az Orosházi FKSE-Linamar férfikézilabda-csapatához a 31 esztendős török válogatott, Yunus Özmusul. Teljesítményével gyorsan kivívta az orosházi szurkolók elismerését, de még Egerben is emlegetik a nevét, mint emlékezetes, a hevesiek elleni bajnokin 38 lövésből 18-at kivédett, és még lőtt három gólt is. A kapussal beszélgettünk.
– Mit szól ahhoz, hogy alig egy hónapja tartózkodik Magyarországon és máris felhívta magára a figyelmet?
– Nagyon örülök, hogy mióta itt vagyok, már négy pontot szereztünk. Nem gondolom, hogy csak nekem köszönhető mindez, én csak egy vagyok a csapat tagjai közül. A Dabas és az Eger ellen is mindenki küzdött a másikért, úgy működött a csapat, mint egy test. Örülök, hogy a csapat így szerepel és persze annak is, hogy nekem is jól megy a védés. Nagyon szeretek kézilabdázni és mivel hosszabb kihagyás után érkeztem Orosházára, nagyon kiéheztem már a játékra. Szeretném megmutatni, hogy rászolgálok a bizalomra. A két győzelem összehozta egymással a csapat tagjait és a csapatot a szurkolókkal is.
– Gondolta volna még tavaly ősszel, hogy a 2020-as évet már egy magyarországi kisváros csapatában kezdi?
– Nem igazán. Játszottam nagy klubokban, nagy városokban is, de soha nem az számít, hogy mekkora egy város, vagy egy klub, hanem az, hogy minél magasabb szinten kézilabdázhassak. A magyar NB I ilyen, a legfontosabb számomra az, hogy egy komoly bajnokságban szerepelhessek. Korábban játszottam a Stuttgart melletti ötezres kisváros Bittenfeld nevű csapatában is, amely azonban a Bundesligában szerepelt. Bár Orosháza sem nagy város, de ennyi idő után is elmondhatom, hogy jól érzem itt magam.
Özmusul kapusként is jó barátságban van a labdával (A szerző felvétele)
– A tavaly októberi Belgium elleni válogatott mérkőzésen a csapat tagjai – így Ön is – katonai tisztelgéssel fejezték ki szolidaritásukat a török katonák iránt, ami Görögországban nagy felzúdulást keltett, végül ezért is kellett távoznia az AEK Athéntől. Megbánta már azt a mozdulatot?
– Sajnos az megtörtént. Történelmi okok miatt a török és a görög nép annyira nem jön ki egymással, de a klubtól, és a csapattársaktól is barátsággal váltunk el. Többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
– Szülővárosában, Eskisehirben kezdte a pályafutását, majd Ankarába került.
– Igen, de először fociztam, ahol kapusként számoltak velem. Mivel azonban a nővérem kézilabdázott, én is kedvet kaptam ehhez a sportághoz, ám közben tizenhat éves koromig párhuzamosan igazolt játékosként futballoztam is. A kézilabdát mezőnyjátékosként kezdtem. Egy alkalommal az iskolai csapattal egy tornára mentünk, de nem jött velünk a kapusunk, ezért az edző engem kért meg, hogy álljak be a kapuba. Mondtam, jó, ha én lőhetem a heteseket! Belement. Végül döntenem kellett, hogy melyik sportágnál maradjak, és mivel én jobban szerettem az amúgy Törökországban ötödik-hatodik számú sportágnak számító kézilabdát, ezt folytattam. Tizenhét évesen kerültem a Milli Piyango csapatához, ahol összesen öt évet töltöttem el, onnan kerültem a Besiktashoz, ahol bemutatkozhattam a Bajnokok Ligájában is. Következett Stuttgart, majd visszakerültem a Besiktashoz, hogy azután a Göztepéhez igazoljak, onnan pedig Athénba.
– Sokat fejlődött a sportág Törökországban, de még mindig úgy érzem, hogy a foci, a vízilabda, a kosárlabda és a röplabda mellett nehéz érvényesülnie. Sajnos az összes nagy szponzort elviszik ezek a sportágak. Az is a célom, hogy népszerűsítsem a törököknek a kézilabdát. Fontos, hogy a válogatottnak legyen egy külföldön szereplő játékosa. Mikor idejöttem Orosházára, meglepődve láttam, hogy a gyerekekkel kicsi koruk óta és ilyen nagy létszámban foglalkoznak. Nálunk ez nincs így, pedig ha kicsiként nem szeretik meg a kézilabdát, akkor később már nagyon nehéz váltani. Azt is furcsa volt először látni, hogy akár Orosházán, akár az egész országban ennyien követik a kézilabdát, egyáltalán ilyen nagy kultúrával rendelkezik az ország.
– Jó ideje légióskodik már, hozzászokhatott a hazájától való távolléthez, de mégis, nem szokott néha honvágya lenni?
– Persze, hiányzik a hazám, a városom, a feleségem, aki otthon maradt, de tizenhét éves korom óta egyedül élek, és már megszoktam. Azt is tudom, hogy egy kézilabda-karrier nem tart örökké, amiből ezalatt a rövid idő alatt kell a maximumot kihozni. Ha ez a korszak lezárul, visszatérhetek a környezetembe.
– Milyen céljai vannak a kézilabdában?
– A legjobb korban vagyok, amikor van már egy kis rutinom, de testileg is topállapotban vagyok. Később már inkább a rutinra lehet támaszkodni, a testi adottságok már nem annyira ideálisak. A kedvenc kapusom, Niklas Landin és Andreas Wolf az előbbi, Sterbik Árpád és Mikler Roland az utóbbira jó példa. Jó és megtisztelő érzés ilyen játékosok ellen pályára lépni. A kérdésre válaszolva: én most Orosházára fókuszálok, arra, hogy minél több pontot szerezzünk és bennmaradjunk az NB I.-ben, de persze benne van az is, hogy majd később magasabb szinten játsszak.
A kávézás a meccs előtti rituálé
Özmusul elmondta, hogy a mérkőzések előtt nincs különösebb rituáléja, de az szokása, hogy felhívja a feleségét és megiszik egy kávét.
– Ezután jöhet a mérkőzés! Élvezem a feszültséget, a fantasztikus szurkolást, mindent, ami egy jó meccs velejárója!
Elárulta, pályafutása után nem gondolkozik az edzői munkában. A média érdekli, Törökországban már belekóstolt ebbe a szakmába, városában már tévézett is.
Gajdács Pál
