A múlt héten közzétettük a szomorú hírt: az orosházi kézilabda egyik kiemelkedő edző egyénisége, Bajusz József július 11-én elhunyt. Távozásával hatalmas veszteség érte nem csak az orosházi kézilabdázást, de az egész sportágat. Hogyan emlékeznek rá, akik közelebbről ismerhették?
Egy ember életéről, munkásságáról sokat elmondanak a számok, a feljegyzett adatok, de még többet azok az emlékek, amelyeket az őt ismerőkben, kollégákban, barátokban hagytak. A most következőkben ezek segítségével igyekszünk képet alkotni Bajusz Józsi bácsiról, az edzőről.
Nagy edzők egymás közt (Fotó: Zsedényi Péter – OFKSE.hu)
Az OFKSE jelenlegi elnöke, Vajer Tamás, volt Józsi bácsi játékosa, kollégája, sőt főnöke is. Szinte együtt, fél év különbséggel érkeztek Orosházára és kezdtek hozzá – az Árpási család hathatós támogatásával – az orosházi kézilabda új szintre emeléséhez. Együtt fogtak az iskolákkal szorosabb kapcsolatot kialakítva a tehetségek felkutatásához, az utánpótlás bázis megteremtéséhez.
– Ugyanakkor a felnőtt csapatban játékosa is voltam és mindig megkaptam a magamét, ha nem azt csináltam, amit kellett. A maga utánozhatatlan stílusában teremtett le, de úgy, hogy nem lehetett rossz néven venni. Az utánpótlás volt a vesszőparipája. Akkor is rajta tartotta a szemét a fiatalokon, amikor nem ő volt az edzőjük. Mindig volt hozzájuk jó szava, biztatása, amellett nagyon sok jó játékost nevelt. Technikailag, taktikailag és mentálisan is tudott pluszt adni, még a kész játékosoknak is. Jó példa erre Balogh Zsolt és az induló csel, ami nem akart úgy működni, ahogy kell. Józsi Bácsi megtanította Zsoltit táncolni, mert úgy látta, hogy a szükséges ritmusérzékből van egy kicsit kevesebb a kelleténél. Azóta Zsolt a Szeged és a magyar válogatott egyik legjobbja – meséli a klubelnök.
“Nekik is csak két kezük van. Mentek és elveritek őket” (Fotó: Zsedényi Péter – OFKSE.hu)
A juniorok, serdülők szerették az edzéseit, mert azokkal az azóta legendássá vált aranyköpésekkel, beszólásokkal vidáman és szinte észrevétlenül teltek, miközben a srácok szinte nem is fogták fel, mennyit dolgoztak és tanultak.
Berta Gábor junior játékosként került Józsi bácsi kezébe és amikor az egykori mesterről kérdeztük, azonnal mosoly jelenik meg az arcán. Mint elmondta, ő is azok közé tartozott, akik nagyon szerették az “Öreget”.
– Az a sajátos stílus, ahogy az edzéseket vezette, ahogy a munkához hozzáállt eleve meghatározott sok mindent. Nagyon értett a gyerekek nyelvén. Megszerettette minden tanítványával a kézilabdát. A legjellemzőbb azonban az volt, hogy magával tudta ragadni a csapatát. El tudta hitetni, hogy még egy papíron sokkal esélyesebb csapatot is le tudunk győzni. “Na és ha Szeged, akkor mi van? Két kezük, két lábuk van azoknak is, mint nektek. Ti is edzettetek annyit, mint ők. Fölmentek és megveritek őket! Gyerünk!” Sok ilyen meccset hoztunk ifistaként – emlékszik vissza Berta Gabi.
Évekkel a távozása után is figyelemmel kísérte egykori csapatát (Fotó: Zsedényi Péter – OFKSE.hu)
A törzsszurkolók csak “Öregbajusznak” hívták, hisz Attila fia játszott a csapatban és ő volt a “Kisbajusz”. Mint Melega Krisztián elmondta, őt is megrendítette Józsi bácsi halálhíre.
– Nem nagyon ismertem nála állhatatosabb, kitartóbb, a kézilabdát ennyire mélységesen szerető embert. Sokszor találkoztunk csarnokon kívül és elmondhatom, hogy nulla-huszonnégyben a kézilabda volt az élete. Velünk szurkolókkal is közvetlen, jó kapcsolatot ápolt. A tisztes távolságtartás mellett ezt a velünk való kapcsolatot lazán kezelte. Folyamatosan zrikált minket is, nem csak a játékosokat, de soha nem lépte át azt a bizonyos határt, ami már sok lett volna. Sokan alkottuk akkor a B-közepet, és sokat jártunk edzésre is, vidékre is a hazai meccsek mellett. Egy alkalommal az NB I/B-s bajnokság vége felé Ózdon játszott és nyert a csapat. Ott is sokan voltunk, tőlünk zengett a csarnok. A lelkünket is kiordítottuk, amikor az ünneplés közben Józsi bácsi csak úgy mellékesen odaszólt: “Mi vót veletek? Nem hallottam a hangotokat.” Pontosan tudtuk, hogy megköszönte a buzdítást, csak épp az ő stílusában – idézte fel az emlékeket az egykori törzsszurkoló.
Lehetne még folytatni a visszaemlékezések sorát, de talán nem érdemes. Azt a jellegzetes hangot, ízes délvidéki tájszólást, azokat a kifejezéseket (egy részét nem is illene leírni), aranyköpéseket és az a magával ragadó egyéniséget, ami jellemezte, úgysem lehet teljesen visszaadni.
Nyugodj békében Józsi bácsi!
