Az Orosházi FKSE-LINAMAR csapatkapitányát, Németh Lászlót most egy olyan oldaláról ismerhetjük meg, melynek egyáltalán nincs köze a sporthoz, a kézilabdához.
„Nem vagyok komoly szakember, de felismerem a tehetséget.” – mondta ezt Lászlónak a középiskola első évében a tapolcai gimnáziumban az az énektanár, aki egyébként az egyik országos tehetségkutató műsort megnyerő Tóth Verát is oktatta. Lászlót megdöbbentették ezek a szavak, nem gondolta volna korábban, hogy valaki ekkora lehetőséget lát benne, miközben ő egyszerűen csak pengeti a gitárját és énekel. Mindezek után a pedagógus arra is megkérte a fiatal fiút, hogy ne menjen át a veszprémi középiskolába kézilabdázni, helyette kezdjen el komolyabban foglalkozni az énekléssel. De kezdjük a történetet a legelején.
– Mindig szólt nálunk a zene. Apu meg anyu nagy Piramis rajongók voltak. Még nem is értettem a szövegeket, de már én voltam otthon a mini Révész Sándor – kezdte László a visszatekintést. – Édesapám mindig is szeretett volna megtanulni gitározni, de nem volt rá lehetősége, így aztán kapóra jött, mikor az általános iskolában Révfülöpön elindult a zenei oktatás.
Az a bizonyos pillanat a tábortűz körül
László ekkor 10 éves lehetett, az iskolai kórus lelkes tagjaként szert tett már némi zenei alapismeretre, és mikor a hangszerválasztáskor megvizsgálták képességeit, azt mondták, döntsön a hegedű mellett, mert kivételesen jó a hallása.
– Nem így tettem. Nekem a gitár volt a szimpatikus, úgyhogy azt választottam. Éveken át lelkesen tanultam. Persze voltak nehéz időszakok, amikor úgy éreztem, nem fér már bele az életembe, mert annyi minden más is érdekelt. Dzsúdóztam, kungfuztam, kéziztem és fociztam a zeneiskola mellett. Szóval mikor már úgy volt, leteszem a hangszert, édesapám azt mondta: “Ne hagyd abba! Hidd el, olyan jó lesz, mikor egy táborban leültök majd a tűz köré, te előveszed a gitárod, és együtt éneklitek a dalokat.” – emlékezett vissza apja szavaira.
László Révfülöp után Keszthelyen folytatta gitártanulmányait. Érezte ő is, és a tanára is megerősítette abban, hogy teljesen máshogy közelíti meg ezt a hangszert, mint a többiek. Ő nem főhangszerként, hanem inkább kíséretként tekintett rá. Nem a gitárpengetés technikáját akarta fejleszteni, hanem az akkordtudását, hogy tudjon játék közben énekelni is. Nem a klasszikus számokat játszotta, hanem inkább Good Charlotte, Simple Plan, 3 Doors Down vagy Metallica dalokat tanulgatott.
…Most pedig kanyarodjunk vissza a bevezető gondolatunkhoz, a tapolcai gimnázium énekórájához.
Ma otthonában egy egész szoba ezt a célt szolgálja
– A első énekórán azt a feladatot kaptuk a tanárunktól, hogy adjunk elő egy általunk választott dalt az egész osztály előtt. Én bevittem a gitáromat, és a Piramistól eljátszottam az Ajándék című számot. Ez az énektanárunknál nagy sikert aratott. De ekkor már heti négy alkalommal jártam át Veszprémbe kézilabdázni, és félévkor választanom kellett, hogy átmegyek-e az ottani középiskolába. Nyilván nagyon jól estek az énektanár lelkesítő szavai, az, hogy tehetségesnek tartott, de biztos voltam benne, hogy nekem a sport mellett kell döntenem. Pedig ő művészeti főiskolára szánt volna engem. Nekem viszont fontosabb volt a kézilabda. De egyébként sem az éneklést, sem a gitározást nem hagytam abba teljesen. Az egyik szobát otthon kifejezetten erre a célra rendeztük be, van benne egy karaoke szett, hangfal, három mikrofon, egy elektromos- és egy akusztikus gitár is – emelte ki.
László elárulta, a mai napig szeret olyan videókat nézni a neten, ahol énektechnikákat tanítanak. Ha egyedül van, és akad egy kis szabadideje, akkor előveszi a gitárt és a hangszálait is megtornáztatja. És ahogyan azt apukája előre megjósolta, jól jött már ez a tudás a tábortűz mellett is. A kézilabdacsapat kapitánya úgy gondolja, már a tűz körüli zenélés élményéért is megérte megtanulni gitározni. Az éneklés pedig úgy néz ki, isteni adomány a számára, hiszen azt sosem oktatta neki senki. A kézilabda mellett mégis ebben lett a legtehetségesebb.
Bogdánffy-Szőke Anett
Fotók: Horváth Bence
