Bár a szó szoros értelmében véve nem orvos, mégis a gyógyításra tette fel az életét. Sérült sportolóknak, mozgásszervi megbetegedésben szenvedőknek segít visszatérni a pályára, a munkába, a hétköznapokba. Teszi ezt jókedvvel, mosolyogva, kedvesen és hallatlan szakértelemmel.
Orosházán született 1978-ban. Már óvodás korában eljegyezte magát a sporttal, mely a mai napig élete fontos része.
– Először művészi tornára írattak be a szüleim, de mivel edzéseken futni is kellett, tornász karrierem fél év múlva véget is ért. Nővérem akkor már asztaliteniszezett, így kézenfekvő volt, hogy a “hugi” is ezt akarta. A pingpong lett aztán a nagy szerelem, már ami a sportot illeti – kezdi mosolyogva a mesélést Reni.
Az akkori kettes számú általános iskolába járt, mellette pingpongozott az OMTK-ban. Középiskolát is kedvenc sportja szerint választott. Kecskeméten akkor alakult egy csapat. Fiatal gárda, fiatal edzővel, sok ambícióval, így Kecskemétre ment középiskolába.
Texas, Köln, rehabilitáció
A Kecskeméti Spartacus színeiben játszott az első osztályban és tanult a gimnáziumban, egészen a harmadik évig. Ekkor jött egy ötlet és egy lehetőség, Reni pedig szeretett volna élni vele és kimenni egy évre Amerikába.
Természetes volt számára, hogy visszatér Orosházára (Fotó: Kecskeméti Krisztina)
Szülei – bár nagyon féltették – beleegyeztek az iskola- ország- és kontinens váltásba.
– Édesapám, egy vállalat vezetőjeként jól tudta, hogy milyen fontos világot látni, nyelvet tanulni, tapasztalatokat szerezni. Így kerültem Texasba, ahol egy évet töltöttem egy családnál és ott fejeztem be a gimnáziumot. A Texas állami érettségit itthon elfogadták, de nem Magyarországon szerettem volna továbbtanulni. Úgy gondoltam, Németországban szeretnék pingpongozni és továbbtanulni is. 1996-ban fel is vettek a Kölni Sportegyetemre. Ekkor még nem tudtam, milyen pályát fogok választani – folytatja a történetet a gyógyászatvezető.
Furcsa módon egy elszenvedett balesetnek köszönheti, hogy rátalált igazi hivatására. A szakosodás előtti időszakban szerzett atlétika órán egy térdsérülést. Az ezt követő rehabilitáció során látta meg, mennyire fontos egy sportoló életében, hogy vissza tud-e térni a pályájára, vagy örök életére marad egy hendikep, hogy már soha nem lesz olyan, mint volt.
– Akkor tudtam, hogy én ezzel akarok foglalkozni! Nagyon szerencsésen alakult itt is az életem. 2004-ben kaptam kezembe a sportrehabilitációs diplomát és ekkor jöttem, jöttünk a párommal haza – zárja le a fejezetet.
Kakasszék
Férjével a térdműtéte előtt ismerkedett meg és az egyetemből hátra lévő időt együtt töltötték Németországban. A diploma megszerzése után egy percig sem volt kérdés, hogy hazatérnek.
Hívták Budapestre a Sportkórházba, de nem ment, ragaszkodott szülővárosához, a szüleihez.
– 2004 augusztusában házasodtunk össze, szeptembertől pedig munkába álltam a Hódmezővásárhelyi Kórház Kakasszéki Mozgásszervi Rehabilitációs osztályán. Egy más oldaláról kellett megtanulni a szakmát, hisz én addig kifejezetten sportolókkal foglalkoztam, itt pedig a gyógytornászként tanultam meg a rehabilitációt. Rengeteget segítettek az ottani kollégák, amiért nem győzök elég hálás lenni. Az ott töltött tíz év meghatározó része a pályámnak – hangsúlyozza Reni.
Szép családom van, olyan munka, amit szeretek. Mi kellhet még? – teszi fel a kérdést (Fotó: Kecskeméti Krisztina)
Nagyobbik gyermekük, Tessza 2008-ban látta meg a világot. Talpraesett, sportos, vagány, zsivány. Az Orosházi Úszó Egyesület versenyzője. Testvére, Kirill pedig öt évre rá érkezett. Igazi kis pasi, édesanyja temperamentumával megáldva.
A gyerekek miatt otthon töltött hosszú idő után éppen készült vissza dolgozni Kakasszékre, amikor újabb fordulat következett.
– Megkerestek a Városüzemeltetéstől, hogy elvállalnám-e Gyopároson a gyógyászati részleg vezetését. Nem mondhattam nemet, hiszen egyrészt hatalmas, új kihívás volt számomra, másrészt itthon dolgozhatok. Örömmel mondtam igent és nem bántam meg. Nagyon jól érzem magam, megtaláltam a helyem és mára már egy nagyon jó csapatot sikerült itt kialakítani, akikkel becsüljük, tiszteljük egymást és jól tudunk együtt dolgozni. A látogatottság és a bevételünk is szinte duplájára nőtt az elmúlt évek alatt – mondja büszkén.
Vissza a sportrehabilitációhoz
Az elmúlt év márciusában kereste meg Renátát az OFKSE, hogy a sérült kézilabdázók visszatéréseben segítsen. Ismét örömmel mondott igent, hisz a sportolók rehabilitációja az igazi szakterülete.
– Számomra a sportolókkal dolgozni nem munka, sokkal inkább kikapcsolódás. Jó hangulatban zajlanak a rehab edzések és a fiúk is fegyelmezettek, szót fogadnak. Nekik is fontos, hogy mihamarabb visszatérhessenek a pályára. Úgy gondolom, hogy tudok is ebben segíteni – hangsúlyozza.
Az általa leginkább megvetett, illetve szertett emberi tulajdonságokra és a boldogságot firtató kérdésünkre is pillanatnyi habozás nélkül válaszol.
– Legjobban azt utálom, ha valaki nem egyenes. A sunyiságot, a hátulról támadást nagyon nem szeretem. Ebből következik, hogy a legjobban becsült tulajdonság számomra az őszinteség. Nagyon boldog embernek tartom magam. Külön hála ezért a férjemnek, aki biztosítja ehhez a hátteret. Bár sokat dolgozom, azt csinálom amit szeretek. Gyönyörű családom van, akikkel igyekszem minél több időt tölteni. Munkatársaim, betegeim megbecsülnek. Mi kellhet még?
