Az Orosházi FKSE-LINAMAR közelmúltban igazolt szélsőjével a Háromszék.ro készített interjút. Komporály Attila beszél a múltról, jelenről és jövőről...
A Barótról induló, majd hét évet Székelyudvarhelyen játszó, nemrég Orosházára igazolt kiváló kézilabdázó, Komporály Attila valamikor labdarúgónak készült. Hogy mégis a kisebbik labda mellett tette le a voksát, a magyar középiskolások számára kiírt tornának köszönhető. A Baróti Szabó Dávid Középiskola testnevelő tanára, Bartha Imre – Csibe, ahogy Erdővidék-szerte ismerik – a tizedik osztályt alig végző fiatalembert is beválogatta csapatába: a tornát ugyan nem az erdővidékiek nyerték, ám a gyors és jól ugró fiúra felfigyeltek, és a következő osztályt már a sportiskolában kezdte. Mihályfalvi Ernő keze alatt napi két edzésben volt része, és tanult meg passzolni, a pályán mozogni és kapura dobni. A középiskola után az SZKC második csapatába, az A-osztályban játszó csapathoz került.
Összeszorított foggal
– Mit jelentett számodra a felnőttek közé kerülni?
– Nagy esélyként éltem meg. Az újoncok mellett ott voltak az első csapatból kiszorulók között, és a meccsek is jóval színvonalasabbak voltak, mint az ifiknél. Sokat, rengeteget dolgoztunk, néha bizony a fogaimat is össze kellett szorítanom, hogy bírjam a terhelést, azt tegyem, amit kérnek. Sipos Lóránt volt az edzőm, sokat köszönhetek ennek a nagyszerű embernek, aki jó szándékkal adta át tudása javát. Az ő érdeme, hogy ma ott tartok, ahol.
– Két évet töltöttél ott, majd az első kerethez kerülve is sokáig visszajátszottál. Formális vagy tényleges volt ez az előléptetés?
– Nem játszottam sokat, csak perceket kapó kiegészítő ember voltam, de igenis, számított. Sokat számított a fejlődésemben, hogy az ország talán legjobb szélsője, Andrei Mihalcea közvetlen közelében lehettem, szoros barátságot köthettem Ferenczi Botonddal vagy éppen a Szegedet is megjárt Tálas Hubával. És azért jöttek az egyre emlékezetesebb meccsek is. Emlékszem, az első gólomat olyan meccsen szereztem, amelyet sportcsarnokunk felújítása miatt Csíkszeredában játszottunk. Akkori edzőmtől, Constantin Ştefantól négy perc játéklehetőséget kaptam, és a gól mellett egy kétperces kiállítást „értem el”.
Csalódás és siker
– Tavalyi évetek felemásra sikeredett. Az alapszakaszt ugyan megnyertétek, de a rájátszásban hamar elbuktatok.
– Jól igazoltunk, kiegyensúlyozott volt minden poszt, a csapategység és a közhangulat is kiváló volt, azaz minden adott volt, hogy az élbolyban végezzünk. Jól is haladt minden, az alapszakasz végére – némi szerencsével – mi voltunk az elsők, a többi, nagy hagyománnyal rendelkező csapat – Nagybánya, Konstanca, a Dinamo és a bukaresti CSM – mind mögöttünk állt. A rájátszás első meccsét a nyolcadik helyezett Torda otthonában játszottuk és kikaptunk. Bár a tordaiak győzelméhez egy kicsit a bírók is hozzátettek, a nagyon gyenge játékunkra azonban nem lehet kifogást keresni, jogosan vesztettünk. A második meccsen idegesek voltunk, kicsit el voltunk fáradva, mivel kezdett kiütközni, hogy a szezont csak nyolc-kilenc játékossal játszottuk végig, szinte sorsszerű volt, hogy ezt is elbukjuk. Amúgy a lebonyolítási rendszert nem találták ki valami jól. Úgy vélem, az esélyesnek tartott csapatnak nem idegenben, hanem hazai pályán kellene kezdenie, mert úgy a két győzelemig tartó küzdelem során döntetlen esetén a sorsdöntő meccset hazai pályán játszhatná. Ezt az előnyt az egész évben jól teljesítő csapat megérdemelné.
– De kárpótoltátok magatokat a Challenge Kupával…
– Miután kiderült, csak az öt-nyolcadik helyért játszhatunk, a hangsúly áttevődött a kupára. A Challenge Kupa nem a Bajnokok Ligája vagy EHF Kupa, de nagyon jó csapatok vesznek részt benne, nekünk pedig meg kellett nyernünk, mert nélküle nemcsak esik a következő évi nemzetközi szereplés, de a székelyudvarhelyi kézilabda jövője is veszélybe kerülhetett volna. Nem túlzok: a rosszul sikeredett évadba akár a csapat is beleroppanhatott volna, ha a gerince szétszéled. Az elején luxemburgi és angol csapat jött – szó szerint – kirándulni: az oda- és visszavágót is hazai pályán játszottuk telt ház előtt, és gond nélkül léptünk tovább. Az ukrán Motor Zaporozsje már más színvonalat képviselt, majd jöttek a portugál csapatok, a Benfica és végül a Braga. Na, ezeknek már volt tétje, és emlékezetes is volt minden percük. Remek érzés volt nyerni és a kupát a magasba emelni. Ezt az érzést valószínűleg nem felejtem el.
Új kihívásokra várva
– Sikeres évet követően mégis eligazolsz…
– Nem titok, szívesen maradtam volna, hogy a helyemért megküzdjek, de a vezetőség nagyon becsületesen, tisztán közölte, újítani akarnak, Mihalcea mögé mást igazolnak. Szerencsémre helyzetem csapattársamnak, Szabó Leventének köszönhetően gyorsan megoldódott. Ő már megfordult Orosházán, és beajánlott az éppen távozó jobbszélső helyére. Már jártam ott, tetszik a város, olyan Sepsiszentgyörgy méretű lehet, a célkitűzés az 1–6. hely, posztomon én leszek az első számú játékos. Ha hozzáteszem, hogy a jó stábnak köszönhetően szakmailag is sokat fejlődhetek, és pénzügyileg is megéri, azt kell mondanom, nem is nagyon bánom, hogy új fejezet kezdődik az életemben.
