 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
UNICUM-KUPA NEMZETKÖZI FÉRFITORNA
(Nemzeti Sport, 2004.08.01.)
|
A német olimpiai gárda egyetlen helyen változott a barcelonai világbajnoksághoz képest: Luckasz Kieloch, a Cannstatt pólósa követelt helyet magának. Más kérdés, hogy már a riói olimpiai selejtezőn is számított volna rá Hagen Stamm, ám hiába kapott tavaly decemberben német útlevelet, a FINA nem járult hozzá szerepléséhez. Kieloch tudniillik a lengyel válogatott oszlopos tagja volt, frissen honosították. Szombaton cserecenterként igyekezett megszolgálni a honosítás árát, ám könnyen elbántak vele a magyar őrzők. Orosháza komplett dobfelszereléssel érkezett a Hajósba, a hangulatteremtés hátterét adta a békési ritmusszekció. Katonás ütemeikre (volt ott nagydob, pergő, két felsőtom) szép fokozatosan beélesítettek a mieink, és alapos sortűz alá vették Tchigir kapuját. Az orosháziak pedig - hadd hallja az egész város és ország - kidobolták a győzelmet a lefújás után. A görögök bivalyerős centerénél, Vlontakisznál nincs pechesebb pólós a földön. A németek elleni pénteki mérkőzésen olyan szerencsétlenül találkozott a keze őrzője testével, hogy eltörött az orsócsontja. Ami érdekes, szombat délelőtt egyszerű fájások (azt gondolta, húzódás) miatt jelentkezett Pavlik Gábor doktornál, aki aztán alaposabban megmustrálta, és így állította fel a diagnózist. Mivel legalább három hét kihagyást von maga után a sérülés, legfeljebb csak a csoda teheti lehetővé, hogy Vlontakisz Athénban zavarba hozza a riválisok védőit. Meglehetősen furcsa, de a spanyolok azért hozták el az Unicum-kupára a veterán, olimpiai bajnok kapust, Jésus Rollánt, hogy a csapat orvosa, Albert Estiarte végleg eldöntse: megengedi-e a hálóőr egészségi állapota az olimpiai részvételt. Mindez azért különleges, mert július 21-ig le kellett adni a végleges nevezéseket, bár azon sem csodálkoznánk, ha a spanyolok kiskaput találtak volna. Rollán egyébként mindenképpen abbahagyja a játékot, az ősztől az olasz Chiavari edzője lesz. |
Barátság és jó hangulat! II.
(Every Day, 2004.06.11.)
Az előző részben visszatekintettünk a megismerkedés körülményeire. Most nézzük az itthoni meccs körüli történéseket...
Barátság és jó hangulat! I.
(Every Day, 2004.05.26.)
|
Már vártuk őket. Késtek, mert nem tudtak felszállni a buszra. Az ok prózai: csapatuk is alig fért el rajta. De ők jöttek, igaz kocsival. Ezért késtek. A Jägerben már gyűltek a hazaiak. És vártunk... Nem sokkal négy óra előtt be is futottak. A csarnokig már nem jutottak el. Meg kellett nézni a "szentélyt", ami a Jäger söröző hátsó termében van már évek óta. És ha már ott jártunk, akkor viszonzásul a sok kedvességért, amit náluk kaptunk, meghívtuk őket egy körre. Amiből aztán több lett, ahogy ez lenni szokott ilyenkor. Nem kellett különösebb tiszteletköröket futni a társalgásban. Azonnal megvolt a téma. A kézilabda természetesen. Kielemeztük a bajnokságot. Ők mindenképpen nyerni akartak nálunk, mert ezzel a második helyet szerezték volna meg. Viszont mi sem szeretünk veszíteni. És közöltük is velük, hogy az ottani meccs csak egy kisiklás volt részünkről, és az igazai arcunkat most megláthatják itthon. Az utolsó meccset illik hozni hazai közönség előtt, mert akkor sikerélménnyel távozik a lelátó népe. Miután ezt kiveséztük, áttértünk az örök mesélnivalókra. Ki, hol, kinek, hogyan szurkolt! Annyira belemerültünk az anekdotázásba, hogy kis híján el is feledkeztünk a nap lényeges momentumáról: a meccsről. Rohamtempóban át a csarnokba. Itt már mindenki ment a maga táborához, és kezdődött a hangpárbaj. Oly jó volt, hogy le sem lehet írni. Utoljára az NB I-ben volt ilyen jó hangulat. Akadt egy új ellenfél, mégpedig a lelátón. És ez mindenkit feldobott. A mérkőzés a mi szemszögünkből csodálatosan alakult. Folyamatosan vezettünk, és a srácok mindent megtettek a győzelemért. Jót énekeltünk, és szurkoltunk. A lefújás után lementünk a pályára, és csakúgy, mint Földváron, itt is összeállt a két tábor egy kis közös fotózásra. Ebből aztán megint nagy nótázás kerekedett, és még örömtánc is volt a végén. A nap lezárásaként pedig irányba álltunk, és megközelítettük a törzshelyet. Ismét a kézilabda volt a fő beszédtéma, és kielemeztük a meccset. A parkolóban természetesen a búcsúztató szurkoló nótákra még "rágyújtottunk". Meg is volt lepődve néhány járókelő, de különösebb gondot nem okozott. Abban maradtunk, hogy még a nyáron összefutunk, remélhetőleg a Margitszigeten, a Vízilabda Világligán. Úgy legyen! |
Barátság és jó hangulat! I.
(Every Day, 2004.05.26.)
A címben foglalt két dolognak kell jellemeznie egy sporteseményt. Most ez így is történt. Vendégül láttuk a Tiszaföldvár csapatának szurkolóit, akikkel a fentiek szellemében töltöttük el a délutánt az utolsó forduló jegyében. De előtte egy kis visszaemlékezés, hogyan is indult eme sportbarátság...
Drukker-sztorik II.
(Every Day, 2004.03.28.)
|
Már vártuk őket. Késtek, mert nem tudtak felszállni a buszra. Az ok prózai: csapatuk is alig fért el rajta. De ők jöttek, igaz kocsival. Ezért késtek. A Jägerben már gyűltek a hazaiak. És vártunk... De hogyan is kezdődött ez a kapcsolat? A megismerkedés még a tavalyi szezonra nyúlik vissza. Akkor mi a Magyar Kupadöntőn küzdöttünk Szolnokon. Két meccs között odajött hozzánk pár srác gratulálni, hogy majdnem elvertük a Szegedet. Köszöntük szépen, és ennek örömére meghívtuk egymást egy sörre. Kiderült, ők Tiszaföldvárról jöttek, hogy drukkoljanak a Fotexnek. Mikor meglátták, hogy a veszprémi B-közép minket buzdít, akkor egyértelművé vált számukra, hogy itt a két tábor között nagy a barátság. Gondoltak egyet, és csatlakoztak hozzánk. Ez mindig jól tud esni az egyszeri szurkolónak. Akkor és ott megköszöntük nekik, és mivel már tudtuk, hogy nem indulhatunk az NB I-ben a pénz hiánya miatt, meg is egyeztünk, hogy a másodosztályban összefutunk. Ez el is jött az ősszel, amikor oda kellett utaznia az Every-nek. Két autóra való emberrel nekivágtunk a nem túl nagy távnak. Régi ismerősként fogadtak minket. Invitáltak, hogy nézzük meg a TV-ben az éppen akkor kezdődő Magyarország - Dél-Korea női VB elődöntőt. Hát persze, hogy elfogadtuk! Majd lerágtuk a körmünket izgalmunkban, és fogyott a nafta is rendesen. A végén együtt őrjöngtünk az asztalok között. Nekünk dupla volt az öröm, mert ezzel a győzelemmel bejutott a női válogatott a döntőbe, és tudtuk, hogy másnap indulunk Zágrábba. Utána a bajnoki meccsen buzdítottuk a mieinket. Sajnos, kevés sikerrel, mert elég rendes verést kaptunk. De mindezt feledtette az újonnan született szurkolói barátság. A meccs után készült közös fotókat nézegetve meg kell állapítanom: Jó magyarnak lenni, jó orosházinak lenni, jó szurkolónak lenni! (folyt. köv.) |
Drukker-sztorik II.
(Every Day, 2004.03.28.)
Miután jól kidühöngtük magunkat, nekiláttunk valami élelemfélét a gyomorba juttatni. Már említettem, hogy rohamtempóban érkeztünk a helyszínre. Én, mint sofőr, ennek igen nagy kárát láttam. Sör nuku, és a kaja is csak félig megrágva, gyorsan nyelve. Mint a kacsa, vízzel öblíteni.
A tápolás után irány a város. Én nem voltam igazán kíváncsi rá, ráadásul valakinek a dobokat is őriznie kellett. Ez az egyik hátránya a nagy felszerelésnek. Inkább néztem a lengyel-svéd, és a francia-cseh meccset. Természetesen itt is voltak kirendelt "szurkolók", de ezen cseppet sem mérgeltem fel magam. Még egész jó kis hangulat kerekedett, amikor igen csinos fiatal lányok jöttek kuncsorogni a dobszerkót.
- Természetesen! - volt rá a válaszom.
Aztán ezen felbuzdulva szét akarták hurcolni, hogy mindenkinek legyen. Ezt azért már nem engedhettem.
Közben megérkeztek a többiek, akik jó sörrel a gyomorban már jobb kedvűek voltak. Ez látszott is a francia meccsen. Persze itt is érkeztek a fiatal hölgyek a dobért menetrendszerűen. Viszont egy apró, de számomra igen komoly akadályba ütköztek. Lévén oda rendelték őket, a franciáknak szurkoltak. Ez a szerkó még nem dobolt francia győzelemért, és nem is igen fog. Különösebb bajom nincs velük, de Zágráb óta kevésbé szívlelem őket. Ráadásul a csehek ellen! Ahol olyan finom a sör. És mégiscsak a keleti-blokkhoz tartoztak. Valahol sorstársak is. Meg szimpatikusabbak voltak a srácok. Nem látszott rajtuk az a nagy mellény. Úgyhogy nem jött össze a csajoknak. Kicsit szúrós szemmel méregettek minket, amikor direkt beledoboltunk a "frappánsan összeválogatott" nótacsokrukba. Ez két rigmusból állt: Ollé a France!, és a VB-ről ismert népszerű slágerből. Sajnáltam őket, mert tényleg kedvesek, aranyosak, szépek, csinosak, stb. voltak, de mint mondani szoktam: - "Az élet harc!"
Győztek a franciák, a másik ágon pedig a lengyelek. Így mi a svédekkel játszottunk délután az 5-8-ba kerülésért.
Itt elég hamar értésükre adtuk, hogy ezen a meccsen csak egy csapat van a pályán, azok a magyarok! Természetesen itt is megvolt az "igazi" svéd ellentábor. Viszont jóval kevesebben voltak, és a meccs előtt már beszéltünk velük. Ők legalább nem akartak szívből ellenünk drukkolni. Volt is pár fiatal, akit sikerült meggyőzni, és átültek hozzánk. Persze a tanerő ezt nem igazán nézte jó szemmel, de így járt. A srácok azt mondták, felvállalják a következményeket. Igazán csak pár csaj kiabált ellenünk, de nekik nagyon tetszettek a svéd fiúk. Ez legalább egy elfogadhatóbb indok, pláne 16-17 éves lányoktól.
Szóval, a meccset simán hoztuk. Nagyarányú győzelem lett belőle, jó hangulattal. Még a 14 éves kissrácok is lehetőséget kaptak a végjátékban, és nagyon ügyesek voltak, gólokat dobtak.
A végén egy rövid ünneplés. Most már tudtuk, hogy az 5. helyért játszunk csütörtökön. (Mivel ezen írás csütörtök este készült, így az időrendiséget egy kicsit felborítva tudatom, hogy ezt a meccset a franciák ellen játszottuk. Sajnos vereség lett a vége, így a csapat a 6. helyen végzett.)
A meccs után rohamtempóban pakolás, és irány az Egyetemi csarnok, ahol a lányok a döntőbe jutásért mérkőztek a csehek ellen…
(folyt. köv.)
Drukker-sztorik I.
(Every Day, 2004.03.18.)
A tápolás után irány a város. Én nem voltam igazán kíváncsi rá, ráadásul valakinek a dobokat is őriznie kellett. Ez az egyik hátránya a nagy felszerelésnek. Inkább néztem a lengyel-svéd, és a francia-cseh meccset. Természetesen itt is voltak kirendelt "szurkolók", de ezen cseppet sem mérgeltem fel magam. Még egész jó kis hangulat kerekedett, amikor igen csinos fiatal lányok jöttek kuncsorogni a dobszerkót.
- Természetesen! - volt rá a válaszom.Aztán ezen felbuzdulva szét akarták hurcolni, hogy mindenkinek legyen. Ezt azért már nem engedhettem.
Közben megérkeztek a többiek, akik jó sörrel a gyomorban már jobb kedvűek voltak. Ez látszott is a francia meccsen. Persze itt is érkeztek a fiatal hölgyek a dobért menetrendszerűen. Viszont egy apró, de számomra igen komoly akadályba ütköztek. Lévén oda rendelték őket, a franciáknak szurkoltak. Ez a szerkó még nem dobolt francia győzelemért, és nem is igen fog. Különösebb bajom nincs velük, de Zágráb óta kevésbé szívlelem őket. Ráadásul a csehek ellen! Ahol olyan finom a sör. És mégiscsak a keleti-blokkhoz tartoztak. Valahol sorstársak is. Meg szimpatikusabbak voltak a srácok. Nem látszott rajtuk az a nagy mellény. Úgyhogy nem jött össze a csajoknak. Kicsit szúrós szemmel méregettek minket, amikor direkt beledoboltunk a "frappánsan összeválogatott" nótacsokrukba. Ez két rigmusból állt: Ollé a France!, és a VB-ről ismert népszerű slágerből. Sajnáltam őket, mert tényleg kedvesek, aranyosak, szépek, csinosak, stb. voltak, de mint mondani szoktam: - "Az élet harc!"
Győztek a franciák, a másik ágon pedig a lengyelek. Így mi a svédekkel játszottunk délután az 5-8-ba kerülésért.
Itt elég hamar értésükre adtuk, hogy ezen a meccsen csak egy csapat van a pályán, azok a magyarok! Természetesen itt is megvolt az "igazi" svéd ellentábor. Viszont jóval kevesebben voltak, és a meccs előtt már beszéltünk velük. Ők legalább nem akartak szívből ellenünk drukkolni. Volt is pár fiatal, akit sikerült meggyőzni, és átültek hozzánk. Persze a tanerő ezt nem igazán nézte jó szemmel, de így járt. A srácok azt mondták, felvállalják a következményeket. Igazán csak pár csaj kiabált ellenünk, de nekik nagyon tetszettek a svéd fiúk. Ez legalább egy elfogadhatóbb indok, pláne 16-17 éves lányoktól.
Szóval, a meccset simán hoztuk. Nagyarányú győzelem lett belőle, jó hangulattal. Még a 14 éves kissrácok is lehetőséget kaptak a végjátékban, és nagyon ügyesek voltak, gólokat dobtak.
A végén egy rövid ünneplés. Most már tudtuk, hogy az 5. helyért játszunk csütörtökön. (Mivel ezen írás csütörtök este készült, így az időrendiséget egy kicsit felborítva tudatom, hogy ezt a meccset a franciák ellen játszottuk. Sajnos vereség lett a vége, így a csapat a 6. helyen végzett.)
A meccs után rohamtempóban pakolás, és irány az Egyetemi csarnok, ahol a lányok a döntőbe jutásért mérkőztek a csehek ellen…
(folyt. köv.)
Drukker-sztorik I.
(Every Day, 2004.03.18.)
Új lehetőség a honlapon. A "B-közép" link alatt egy "Drukker-sztorik" nevű oldal indul. Ide várjuk olyan történetek, események rövid leírását, amik a szurkolókkal estek meg meccs előtt, alatt vagy után. Ez lehet mókás, szomorú, tanulságos stb. Aki késztetést érez az írásra, az info@everydayoroshaza.hu e-mail címre küldje el az anyagot, és a szerkesztők felteszik az oldalra.
Elsőnek és kedvcsinálónak álljon itt egy rövid élménybeszámoló a Világjátékok keddi napján történtekről...
„Sajnos kicsit késtünk. A forgalom! Pedig szokásunkkal ellentétben meg sem álltunk Miskolcig! Mikor beértünk, már ment a meccs. Jó volt a hangulat. Az eredmény már kevésbé. Vezettek a dánok. Aztán jött a hidegzuhany. Egyszer csak 10-3 lett oda. Nagyon gyámoltalanok voltunk, nem igazán vettük fel a ritmust. Sorra kimaradtak a ziccerek. Ami eddig bement, az most mind kifelé pattant, vagy a kapusban halt el. A szünetben mindenki bizakodott, hogy lesz ez jobb is. És lett. Csak az a baj, hogy későn jött a formajavulás. Már nem volt erő és sajnos igazán hit sem bennünk. Úgyhogy elkerülhetetlen vereség lett a vége. Pedig nagyon bizakodott mindenki. Játékos és szurkoló egyaránt. Egyértelműen jobbak voltak a dánok. Minden tekintetben. Még a szurkolásban is néha. Igen! Történt ugyanis, mint ahogy ilyenkor szokás, hogy iskolásokat vezényelnek ki, osztályonként más-más csapatot buzdítani. Ez idáig még rendben is lenne. De a magyar meccsen egy igen népes osztály a dánoknak szurkolt. A magyarok ellen! Örültek, ha gólt kaptunk. És mindezt tanári utasításra. Érdekes volt. A Himnusz alatt sem hallgattak el, hanem éltették a dánokat. MAGYAR emberként. Ez azért eléggé visszataszító volt számomra, és meg kell mondanom, ezzel nem voltam egyedül. Kérdem: milyen tanár, vagy nevelő az, aki az élükre áll ezeknek a gyerekeknek, sőt kötelezi őket? Ők azt mondták, utasították őket. Furcsa! Azért egy magyar meccsen, itthon, ezt nem kellett volna. Minket sehol sem tüntetnek ki hasonló bánásmóddal, bárhova megyünk. Magas ívről tojnak ránk. Én nem azt mondom, hogy házigazdaként tegyünk alá bárkinek. Az nem sportszerű, és nem is festene túl jó képet rólunk. Viszont egy hazai rendezésű versenyen minden eszközzel támogatni kell a magyar csapatot. MINDEN ESZKÖZZEL!!! Van még mit tanulnunk!”
(folyt. köv.)
© Zsedényi Péter 2003 - Minden jog fenntartva!
Elsőnek és kedvcsinálónak álljon itt egy rövid élménybeszámoló a Világjátékok keddi napján történtekről...
„Sajnos kicsit késtünk. A forgalom! Pedig szokásunkkal ellentétben meg sem álltunk Miskolcig! Mikor beértünk, már ment a meccs. Jó volt a hangulat. Az eredmény már kevésbé. Vezettek a dánok. Aztán jött a hidegzuhany. Egyszer csak 10-3 lett oda. Nagyon gyámoltalanok voltunk, nem igazán vettük fel a ritmust. Sorra kimaradtak a ziccerek. Ami eddig bement, az most mind kifelé pattant, vagy a kapusban halt el. A szünetben mindenki bizakodott, hogy lesz ez jobb is. És lett. Csak az a baj, hogy későn jött a formajavulás. Már nem volt erő és sajnos igazán hit sem bennünk. Úgyhogy elkerülhetetlen vereség lett a vége. Pedig nagyon bizakodott mindenki. Játékos és szurkoló egyaránt. Egyértelműen jobbak voltak a dánok. Minden tekintetben. Még a szurkolásban is néha. Igen! Történt ugyanis, mint ahogy ilyenkor szokás, hogy iskolásokat vezényelnek ki, osztályonként más-más csapatot buzdítani. Ez idáig még rendben is lenne. De a magyar meccsen egy igen népes osztály a dánoknak szurkolt. A magyarok ellen! Örültek, ha gólt kaptunk. És mindezt tanári utasításra. Érdekes volt. A Himnusz alatt sem hallgattak el, hanem éltették a dánokat. MAGYAR emberként. Ez azért eléggé visszataszító volt számomra, és meg kell mondanom, ezzel nem voltam egyedül. Kérdem: milyen tanár, vagy nevelő az, aki az élükre áll ezeknek a gyerekeknek, sőt kötelezi őket? Ők azt mondták, utasították őket. Furcsa! Azért egy magyar meccsen, itthon, ezt nem kellett volna. Minket sehol sem tüntetnek ki hasonló bánásmóddal, bárhova megyünk. Magas ívről tojnak ránk. Én nem azt mondom, hogy házigazdaként tegyünk alá bárkinek. Az nem sportszerű, és nem is festene túl jó képet rólunk. Viszont egy hazai rendezésű versenyen minden eszközzel támogatni kell a magyar csapatot. MINDEN ESZKÖZZEL!!! Van még mit tanulnunk!”
(folyt. köv.)